Előre is bocsánat, mert minden lesz itt, csak időrendben leírt történések katonás sora nem. Dehát ez itt elvégre nem Berlin. Terveztem ugyan, hogy előbb írok a magyar kivonulásról, a belga bevonulásról, az adminisztrációról, iskolakezdésről, de még friss az élmény, tehát álljon most itt, milyen is egy expat belga weekend.

Aki még nem tudja, lakóhelyünknek választottuk Brüsszel régió Woluwe-Saint-Lambert kerületét. Nehéz ez a belga fővárososdi itt, mert mi igazi belgák tudjuk, hogy a demokrácia annyira fontos, hogy a helyi kis közösségek önrendelkezési jogán nem tehet erőszakot a genya urbanizáció. Így hiába hiszi azt a 6 milliárd ember jelentős része, hogy ez Brüsszel, mi igenis WSL-ben lakunk, ez nem Brüsszel, illetve csak egy kicsit, de nem úgy, csak amúgy regionálisan. Persze átmegy alattunk a metró, meg hát az itt lakók közül aki akar az 20 perc alatt bent van az "igazi" brüsszeli íróasztala mellett, és ebben benne van az is, hogy vett kávét meg szendvicset, stírölte kicsit a parkban kocogó csajokat és mesélt egy vallon/flamand/szőkenős viccet a kollégáknak a liftben. 

Nohát, milyen harci cselekménnyel próbálkozhat egy frissen ledobott expat kommandó, akik belga asszimilációs önképzésen vesznek részt fakultatívan? Csakis amit a belgák, természetesen. Elmegyünk vásárolni, fölkeressük a fogyasztói társadalom helyi templomait: a lokálpatrióta fogyasztók szektájának biotermékekkel ékesített templomát, a piacot, és a globalista fogyasztók barbár áldozati oltárát, a Cora-t. Mentségünkre legyen mondva, hogy a nagyobbik srác mindjárt az első héten megkapta az első pirossal duplán aláhúzott insuffisant-ját a suliban az első házijára, és minthogy tőlem rövidtávon biztos nem fogja ellesni a francia nyelvű smúzolást a tanárokkal, sem a kaligrafikus folyóírás rejtelmeibe nem fogom tudni beavatni (én azért írok nyomtatott betűkkel, mert a folyó írásomat én sem tudom elolvasni), muszáj bevágódni a tanárnőnél, aminek jelenleg a legkönyebben járható útja az itt is dudvaként tenyésző tanári hóbort minél teljesebb körű kielégítése lehet. És minthogy még mindíg nincs a hatévesek oktatásához közismerten elengedhetetlen 4 színnel író tollunk, átlátszó füzetborítónk és dinnyeillatú hónaljszőr bodorítónk, ezek triviális beszerzési helyének a Cora tűnik. Zabálni meg szeretünk, ezért a piacra megyünk először.

Tehát a piac: a várakozásokkal ellentétben nem volt nagy szám, bár a reggeli kötelező szöszmötölés, a szülői ágyban rendezett pankráció és bukfencverseny, meg a gyümölcsös kölestorta evés (amit az Asszony félig szundikálva előző éjjel sütött) miatt kicsit későn értünk oda, így szándékommal ellentétben nem sikerült földeríteni a környék kávé és sör lelőhelyeit, az volt a benyomásom, hogy ide tényleg szinte csak vásárolni járnak az emberek. Minden árus kocsiból, illetve profi kinyitható utánfutóból árult, kedvesek voltak, de kimértek, mint a 15 deka érlelt kecske krémsajt, amit nem is volt szívünk otthagyni. Volt persze pár jóképességű felvágottas (broki formájúra szárított fűszeres szalámik mennek itt nagyon), sajtos (erős szaggal és francia beütéssel), pék (a német-holland rozsos vonal és a franciás bagettek vállvetve), zöldéges articsóka, eper (szeptemberben!) és rebarbara halmokkal, valami lepényárus, virágos (érdekes módon ők voltak a legnagyobbak, szerintem ez egy holland tulipán-anarchista puccskísérlet titkos bázisa lehet)  de az igazi sziporkák, mint egy jó tengeri herkentyűs-halas, tevepacalpörköltes, vagy sörbolt, esetleg csoki és Jenever árus, no abból semmi. Tanulság: legközelebb be kell menni a Gare Du Midi melletti piacra, ahol állítólag kapható minden, ami belgiumban és a volt gyarmatokon jó, már ha az ember elviseli a tömeget, ami itt WSL-ben nem volt, meg élvezi, hogy 200 felvágottas közül választhatja ki, honnan veszi a borsos szalámit. Hogy enyhítsük bánatunkat, meg mert már a kölykök olyan éhesek voltak, hogy többször megharapták a piac mellett kutyát sétáltató nyuggereket (egy Fifike nevű uszkárt állítólag azóta is keresnek, csak az elszakított nyakörve lett meg, búcsulevél semmi), vettünk egy fél grillcsirkét 70 deka sültkrumplival és két derék szál saslikal (az Asszony nem engedte, hogy oldalast, vagy sültkolbászt vegyek, pedig az is volt - ha nem vett volna ott helyben kárpótlásul nekem egy szalonnás-sajtos fogusse-t, akkor ez már aljas indokból, különös kegyetlenséggel elkövetett válóok).

Vissza is vágtattunk a szerzeménnyel  az apartmanunkhoz, magunkhoz vettük a piknik kellékeket és a tőlünk 50 méterre lévő parkban bezabáltunk jó belga módjára. A piknik egyébként itt nem tűnik igazi tömegsportnak, kb 2-3 nyugdíjas belga Fifike tulajdonos sétált a parkban mellettünk a kutyusuk jó emésztésének érdekében, szerintem csak a jólneveltségük miatt nem szóltak ránk, hogy mit rongáljuk a füvet. A piknik eredményét dokumentáltam:

Délután pedig elvágtattunk a Cora helyi üzemegységébe. Meg kell állapítani, hogy míg a piacon alig-alig lehetett találkozni bevándorlókkal, pontosabban európán kívüli rasszokkal, a Cora sokkal színesebb képet mutatott. Az iskolás résznél is szó lesz róla, de itt is nyilvánvaló volt: szemmel láthatóan Belgium népszaporulatának 3/4 része európán kívüli bevándorlókból áll, így az iskolakezdés által generált tanszer-beszerző lovasroham gyalogos hadosztálya főleg csoki és tejeskávé gyerekekből toborzott haderő.  Bár szín alapján igy nehéz volt egy kicsit beazonosítani a szélrózsa minden irányába szétspriccelő fiaimat (Horvátországban kint felejtettem őket a napon, ezért most majdnem fölvették őket az EU iskola spanyol osztályába, de mikor kiderült, hogy nem tudják elsorolni a RealMadrid csatársorát, lebuktunk), de az áruházban könnyedén tudtam követni a nyomukat. 

Samu fiam egy óvatlan pillanatban megevett 4 fajta kínai tésztaétel termékmintát, míg Sala nyüszügve elrágódott a kiflijén, hiszen mellé ugyan ő is evett volna mást is, de nem volt szabad keze, mert a bátyust ismerve nem merte kiengedni a markából a sajtkészletet (hálós BabyBell), amit így viszont buzogányként használhatott és püfölhette vele az egyébként túlerőben lévő Samut.

Miután elfogyott a kínai, Samu a kiflivel a szájában fuldokolva röhögő, a bevásárló kocsiban pocakos Rolls Royce angyalként feszítő öccsét faltörőkosnak használva ámokfutásba kezdett és maradandó boka és lábujjsérüléseket okozva végigszáguldott az áruházon. A belga kommandósok által bevetett harckocsi dandárnak és a légierőnek végül a szeszesitaloknál sikerült őket megfékezni, így miután ellátuk a sebesülteket és gyászbeszédet tartottunk az elesett belga hősök emlékére, Samuval mindjárt nekiláttunk fölmérni a sörkészletet. 

Talán nem említettem még, de én úgy tervezem, hogy a belgává válás rögös útját fokhagymás-zelleres lében főtt  kagyló héjával és söröskupakokkal szegélyezem, így az utánam jövők már nem is tévedhetnek el, már a szag miatt sem, én meg nem mellékesen megkóstolhatom az összes belga sört, amitől méginkább belgábbnak érezhetném magam, de legalábbis jól esik a sós kagylóra.

Hát, azt kell hogy mondjam, a tervezett két év erre nem biztos, hogy elég lesz. A bejáratnál tett kijelentésem igazi súlyára, miszerint végig kóstolom a Cora sörválasztékát, akkor döbbentem rá, mikor megláttam a kb 50 méter hosszú, két oldalas, két méter magas sörfolyosót. A kétségbeesés pedig ott kapott el igazán, mikor ebből a 2*50 méterből minden igyekezetem ellenére első bevásárlásunkkor hely hiányában mindössze kb 20 centimétert sikerült beütemezni. 

Samu, akit egy gonosz áruházi alkalmazott megakadályozott abban, hogy benyakalja a promóciós rajnai fehérborokat, bánatában javasolta, hogy vegyünk nassolni egy kis mézzel pácolt, aszalt malacorrot.

Amikor megmondtuk neki, hogy ez a helyi kutyáknak rendszeresített eledel, megpróbált meggyőzni minket, hogy ő egy remekbe szabott uszkár, esetleg csivava. Még álruhát is öltött, hogy megtévesszen minket,

de rövid úton lebuktattuk és a további károkozás megelőzése érdekében az öccsével együtt hazavittük őket. A pénztárnál kiderült, hogy mi belgák tényleg nem vagyunk normálisak, ha sörről van szó: egy jópofa, belga sörökről szóló ajándék könyvet akkor lehet megkapni, ha 30(!) liter sört vásárol az ember egyszerre. Úgy döntöttünk, még nem vagyunk ehhez elég belgák, így hazamentünk vacsorázni.

A vasárnapi történés sem volt kevésbé izgalmas, de hogy gátat szabjak a belga sörök okozta szószátyárságomnak, csak címszavakban: Atomium (Samu szerint atominium),

kagylóevés,

körhinta (miután régi  szokása szerint Samu eltünt az ebéd mellől és a desszert után a keresésére indultunk, a közeli körhintán találtuk meg, ami ugyan fizetős volt, de Samu a hatodik menetét nyomta, mint belga huszár, általunk ismeretlen módon meggyőzve a jegyszedőket, hogy mindenkinek jobb lesz így),

Minieurópa, Samuvitéz.

Bocs, ez kicsit hosszú lett, de újak vagyunk még itt csókolom, újdonság nekünk minden, mint kispapnak a kuplerájban. Talán a következő rövidebb lesz, ha mi, belgák, úgy akarjuk.